"Ezt a filmet elejétől végig Uma Thurmanre építettem."

Hogy született a Kill Bill?
- A Kill Bill forgatókönyvét akkor kezdtem írni, amikor a Ponyvaregény-nyel a stockholmi filmfesztiválon voltam. Miután lement a Ponyvaregény, nem volt semmi dolgom, megnéztem a Csungking expressz-t meg egy csomó klassz európai filmet, Jean Renoirt meg ilyesmiket. Aztán csak mászkáltam a városban, és az egész közeg nagyon inspirálóan hatott rám. Harminc oldalt írtam meg ott a Kill Bill-ből, és éveken keresztül csak ez a harminc oldal volt meg az egész sztoriból. Aztán sok évvel később egyszer csak úgy éreztem, hogy elő kellene kotornom. Umával találkoztam valahol, és elkezdett kérdezgetni erről a régi tervemről. Akkor már évek óta egy második világháborús történetet írtam, amibe nagyon beletemetkeztem. Szóval Uma elültette a bogarat a fülembe. Hazamentem, és elővettem azt a harminc oldalt.

A Kill Bill-t dominálják a nők. A főbb szerepeket mind színésznők játsszák, miközben ez egy rendkívül férfias női sztori. Egy létező személy inspirálta a forgatókönyv írásakor?
- Lehet, hogy valami filozofikusabbat kellene válaszolnom, de valójában ezt a filmet elejétől végéig Uma Thurmanra építettem. Ő volt a múzsám. Uma az első igazi múzsám. Igazán segíti az alkotást.

Mitől olyan különleges Uma Thurman?
- Nem is tudom igazán szavakba foglalni. Amikor a Ponyvaregény-t csináltuk, egyszerűen egymásra találtunk. Tudod, ez az az érzés, hogy: "ez az én színésznőm", "ez az én rendezőm". Csodálatos élmény volt, amikor így egymásra találtunk. Már akkor eldöntöttem, hogy időről időre - persze nem minden filmemben - jó lenne újra együtt dolgozni. Mint von Sternberg és Marlene Dietrich, vagy Godard és Anna Karina - a mozitörténet legszebb párosai. Uma olyan, mint a klasszikus hollywoodi sztárok, igazából neki a '30-as években kellett volna születnie. Nincs túl sok ilyen mai színésznő. Pedro Almodóvar barátom mindig meglátogat, amikor Los Angelesben jár, és én is meglátogatom, amikor Madridban vagyok. Úgy volt, hogy írok neki egy gengszter-melodrámát, de aztán nem lett belőle semmi. Azt mondta egyszer Almodóvar, hogy nekem elképesztőek a férfi szereplőim, az ő filmjei pedig a női szereplők terén erősek. Vagyis ha egymásnak adnánk őket: én a férfi szereplőimet, ő pedig a női szereplőit, abból valami igazán fantasztikus születne. Most, hogy elkészült a Kill Bill, azt gondolom, hogy én is rátaláltam a nőkre. Ezek a női szereplők az enyéim, az én női szereplőim.

Mondhatjuk, hogy a Kill Bill egy kommersz akciófilm, mint a hongkongi kung-fu filmek?
- Igen. Nem sokban különbözik azoktól, hiszen a dramaturgiát végül is tőlük vettem át. Szeretem a spagetti westernt, szeretem a régi kung-fu filmeket, a japán jakuzafilmeket. Ezek közül mind a bosszúról szól. Az én filmem azért másról is szól: egy anyáról, aki elveszíti a gyermekét. A kiindulási pont alapvetően a bosszú, ezt azonban már milliószor láttuk, nincs rajta mit magyarázni. Öt ember szerepel a listáján, akikkel le akar számolni. És mivel mindhárom műfajt imádom, nem csupán összegyúrtam, hanem alapanyagnak használtam őket,és mint egy szakács kifőztem belőlük valami újat. Mintha egy svédasztalról választhatnál a sokfajta étel közül. Az a legjobb, ha az ízeket együtt kóstolod.

A zene a legelső hozzávaló?
- A zene a fűszer az egészben.

"Az első rész egy kurva nagy seggberúgás."

Mikor döntött úgy, hogy a Kill Bill kétrészes legyen?
- Ez tényleg egy megfontolt döntés eredménye volt, mert korábban egyáltalán nem gondoltam erre, soha nem akartam két filmet csinálni. Egyet akartam, de azt igazán faszára. A forgatás közben folyamatosan azzal hülyéskedtünk, hogy ez legalább két film. Ez örökös viccelődés tárgya volt. Aztán a forgatás utolsó heteiben Harvey (Harvey Weinstein, a producer - a szerk.) kijött a forgatásra, és azt mondta: "Szerintem ebből a filmből nem szabad kivágni semmit. Mi lenne, ha inkább csinálnánk belőle két filmet?" Erre én: "na látod, ez egy jó ötlet!" Akkor már csak azt kellett kitalálni, hogyan lehetne ezt megoldani. Egy órával később már tudtam, mi a megoldás, hogyan vágjuk össze az első részt és hogy a másodikat. Azt kérded, miért szedtük szét a filmet. Az volt a baj, hogy eredetileg ez egy háromórás film lett volna. Ez két dolog miatt nem szerencsés: egyrészt a hosszúsága miatt. Nem mintha nem lehetne végignézni egy háromórás filmet. Volt már ilyen a filmtörténetben, de a  Kill Bill nem egy háromórás film. Nem az a típus. Elvégre ez egy véres akciófilm. Azért annyira nem vagyok beképzelt, hogy egy 200 perces véres akciófilmet csináljak. A másik dolog pedig: nem hiszem, hogy belefér a nézőbe több Kill Bill - hogy visszatérjek a "szakács-hasonlathoz". Már telezabálták magukat a svédasztalról, úgyhogy szükségük van egy kis ejtőzésre, beszélgetésre, és csak aztán jöhet a második fogás. Tudod milyen érzés, mikor egy klassz étteremben ettél egy jót, és bár még beléd férne valami, inkább vársz egy fél órát, és csak aztán fogsz bele a második fogásba, hogy azt is kellőképpen élvezd. Na, valahogy így gondoltam.

És mi lesz a desszert?
- Ha én azt elmondanám... meg is ölnének! A két rész nagyon különböző. Számomra kihívás volt, hogy a közönséget rávegyem, a második részt is nézze meg. A két rész tényleg tök más. Az első egy nagy buli, iszonyú durva, a földbe döngöl. Beül száz-kétszáz ember a moziba, lekapcsolják a fényt, elkezdődik a film, és egyszerűen eldobják az agyukat. Érted? A második részben is vannak akciók, de másképp. Az inkább a szereplőkről szól, meg a fasza kis dialógusokról. Az első rész egy kurva nagy seggberúgás. A második részben pedig kiderül, hogy a dolgok egyáltalán nem olyan egyértelműek. Ahogy az első rész végén mondja a narrátor: "A véget sohasem egyenes úton érjük el. Vesd bele magad, figyeld, mi jön szembe veled!". Szóval, valami ilyesmit akartam megmutatni a második részben. Az élet nem olyan egyszerű, hogy mi emberek haladunk egyenesen előre egy kirendelt úton. Ezért a második részben a történet alapvető fordulatot vesz.

Mennyire változott meg a film ahhoz képest, amilyennek a forgatókönyvben  megírta?
- Bizonyos tekintetben ez a film változott a legkevesebbet az írott formájához képest, bizonyos tekintetben viszont a legtöbbet. Hogy ezt megértsd, el kell mesélnem, hogyan született meg a Kill Bill. Szokták tőlem kérdezni, hogy mi fontosabb nekem: az, hogy író vagyok, vagy az, hogy filmrendező. Egész őszintén mondom, hogy amikor írok, akkor csak író vagyok. Egyáltalán nem gondolok arra a filmre, ami ebből a szövegből készül. Nem csupán forgatókönyvet írok, amit egy az egyben le akarok forgatni - én regényt akarok írni. Ez irodalom. Az egész rólam, arról a darab papírról és a tollról szól. És olvasásra szánom minden egyes oldalát, nem a vászonra. Egy csomó olyan rész van a Kill Bill forgatókönyvében, amiről tudtam, hogy soha nem fogom leforgatni, de oda kívánkozott a szövegben, jobbá tette az olvasott szöveget.

Ami a forgatást illeti, akkor pedig nem kímélem a forgatókönyvet. Egyáltalán nem érdekel, hogy mire gondoltam akkor, mikor ezt az oldalt írtam. Aznap csak az érdekes, amit éppen akkor gondolok a dologról. Érted! Lehet, hogy azt a jelenetet már egy évvel azelőtt írtam, most viszont arra a kreatív erőre van szükségem, ami éppen ma, teszem azt épp ezen a kedden van bennem. Ez most erről a keddről szól, az egész csak erről a napról. Hogy hogyan látod a dolgokat éppen azon a napon, amikor megcsinálod a jelenetet. Hol vannak a színészek, milyen energiát áraszt a helyszín magából, a pillanat alkotóerejét kell elkapni, a téged körülvevő emberekből áradó negatív vagy pozitív energiákat. Mondjuk, az egyik fickó úgy érzi: "a francba, már megint dolgozni kell", és erre neked rezonálnod kell, és átalakítanod alkotó energiává. Szóval az a lényeges, ami éppen azon a kedden, éppen ott megtörténik, és nem az, ami egy évvel azelőtt a fejedben járt, mikor leírtad azt a pár oldalt.

Valahol azt nyilatkozta, hogy a Kill Bill a "mozi-univerzum" és a "Tarantino-univerzum" keveredése.
- Igen. A filmjeim mindig két különböző világban játszódnak. Az egyik a "Quentin-univerzum" - ez a brutális, de többé-kevésbé valóságos világ. A másik a "mozi-univerzum" - azoké a filmeké, amikért rajongok: a spagettiwesterné, a kung-fu filmeké, a jakuzafilmeké, az animéké. A Kill Bill-ben a "Quentin-univerzum" szereplői jelennek meg a "mozi-univerzumban". A Kill Bill az első olyan filmem, amely teljes egészében a "mozi-univerzumban" játszódik. Egy általam létrehozott világban, amelyet a moziélményeimből kiindulva alkottam meg.

"Ezt akarod? Hát megkapod, bébi!"

Nem fél a közönség elvárásaitól? Egy új Tarantino-filmmel szemben nyilván óriásiak az igények.
- Imádom ezt a fajta nyomást! Egy rendező számára ez az igazi kihívás: a közönség elvárásainak eleget tenni. Ez az, amiért csináljuk. Ez az igazi feladat. Mást jelent a rám nehezedő nyomás, és mást a közönség elvárásai. Ez izgat fel engem. Már megfigyeltem, hogy mindig szex-analógiákat használok, ha erről beszélek - szóval, az elvárásoktól indulok be. Tervezem a filmet, írom, forgatom, vágom, meg minden, és a közönség várakozása közben végig izgalomban tart. Ha a svédasztal-hasonlathoz térünk vissza, akkor ez olyan, mint egy kifosztott svédasztal mellett őrjöngő éhes társaság, akik azt üvöltik: "éhesek vagyunk, enni akarunk!". Érted! És akkor én szépen csendre intem őket: "Tessék csak megvárni, amíg valami igazán finomat főzök nektek!" Na ez igazán jól működött a Kill Bill-lel, mert ez tényleg olyan film, amitől azt akarom, hogy eldobják az agyukat, ha megnézik. "Ezt akarod? Hát megkapod, bébi!"

Hogy élte meg, hogy egyik napról a másikra kultikus rendezővé vált? A Ponyvaregény pillanatok alatt lett kultfilm.
- Eleinte persze nehéz volt megszokni ezt a népszerűséget, de aztán megtanultam kezelni, lavírozni a felkérések között, menedzselni a kapcsolataimat, hogy az egyik virágot öntözni kell, a másikat viszont hagyhatjuk elszáradni. Másrészről az utóbbi hat év alatt - amit jóformán csak írással töltöttem - teljesen visszavonultam a reflektorfényből. Egyébként is tulajdonképpen író is vagyok, és hát ez az, amit az írók csinálnak: ülnek egy szobában és írnak. Nem talkshow-kban szokták írni a műveiket. Elvonulnak a nyaralójukba, és írnak. Jót is tesz egy kicsit visszavonulni a reflektorfényből. A rendezők és a rocksztárok is ezt csinálják. Na jó, oké, egy rocksztár lehet a haláláig topon, de a rendezőknek kell a megújulás. És én azt szeretném, hogy az egész világon csápoljanak a filmjeimre. Nem csak Amerikának csinálom a filmeket, hanem az egész világnak. Hiszen az egész világ inspirálja a filmjeimet. Talán éppen erre vagyok a legbüszkébb az életemben: hogy a nézők minden kultúrában megtalálják a viszonyukat a filmjeimhez. Ezek nem amerikai filmek. Az én filmjeimmel olyan országokban is tudnak mit kezdeni, ahol talán soha nem jártam, amelyiknek egyetlen filmjét sem ismerem. Például kaptam egy levelet egy 12 éves magyar lánytól, hogy miattam akar rendező lenni. Ez nagyon klassz érzés.

A régi barátaival és kollégáival tényleg megszakította a kapcsolatot?
- Hát, ez csak félig-meddig igaz. Egyszerűen fájdalommentesen eltávolodtunk egymástól. Tudod hogy van ez: ha egy lúzer csávó vagy csomó lúzer haverral, akkor egészen máshogy telik az idő. Ugyanazzal a társasággal lógsz - teszem azt - négy éven keresztül. Minden nap találkoztok, megnézitek ezt a filmet, azt a filmet. Ha viszont sikeressé válsz, és elkezded építgetni a karrieredet, akkor minden percedet be kell osztanod. Alig marad időd magadra vagy a barátaidra. Már megvan a magam élete. Másrészt ezt az egész sztorit (mármint, hogy elhanyagolom a régi haverokat) a sajtó iszonyúan felfújta. Mindig lehet találni egy-két olyan régi barátot, aki sérelmeket hordoz. Szóval az ilyen jellegű kérdésekre nem annyira szeretek válaszolni.

"A legfantasztikusabb érzés, amikor a közönséggel együtt ülök a moziban..."

Mit szeret a legjobban csinálni: írni, forgatni, vágni, vagy nézni a saját filmjét? Vagy mindez együtt egy egész?
- Nem, ez nem egy egész. Vagyis oké, egy egész. Most mondhatnám, hogy ezt vagy azt szeretem benne a legjobban, de az igazság az, hogy a legfantasztikusabb érzés, amikor a közönséggel együtt ülök a moziban, és nézzük a filmet. Ez vicces, mert én tényleg végigcsinálom az egész folyamatot, ami azért kemény meló: megírni, leforgatni, megvágni. Na, és amikor ezt mind megcsináltad, akkor az a fasza érzés, hogy "basszus, kész vagyok, megcsináltam". S amikor ott ülsz a moziban, és nemcsak néhány haver vesz körül, hanem ott ül többszáz idegen ember, főleg a premieren... Telt ház van - legalábbis remélem, hogy úgy lesz -, és azt gondolod magadban: ez a csomó ember csinálhatna aznap este még számtalan más dolgot: elmehetne színházba vagy az operába; elmehetne vacsizni; vagy csak otthon lógathatná a tökeit, vagy bármi. Ehelyett úgy döntött, hogy épp a te filmedet akarja megnézni! A végtelen számú lehetőség közül éppen téged választott, sőt, még pénzt is hajlandó fizetni ezért! Hajlandó kiadni tíz dollárt azért, hogy megnézze a filmedet, mert reméli, hogy jó lesz, amit látni fog.

Az operatőre ebben a filmben az a Robert Richardson volt, aki többek között a Született gyilkosok operatőre. Úgy tudom, nem túlságosan kedveli azt a filmet.         
- Hát ez igaz. Nem szerettem a Született gyilkosok című filmet, de nem miatta. Az én fejemben egy másik film volt ebből a könyvből, de hagyjuk is ezt. Bob Richardson nem Oliver Stone operatőre. Dolgozott egy csomó más nagy rendezővel is, például Scorsese-vel is, most is vele dolgozik, ha jól tudom. Remekül dolgoztunk együtt. Úgy kapta meg ezt a munkát, hogy eredetileg azt akartam, ez a film ne legyen képileg egységes az elejétől a végéig. Azt akartam, hogy alapvetően különböző részekből tevődjön össze. Nem akartam képileg egységessé tenni. Az volt a koncepcióm, hogy majd a rendezői stílusom, az én hangom és Uma jelenléte fogja össze. Eredetileg tehát három különböző operatőrben gondolkoztam. De amikor találkoztunk Bobbal és beszélgettünk egy kicsit a filmről, egyszer csak azt éreztem, hogy "ez az én emberem". Jó esetben ez így történik, ha operatőrt keresel. A rendező viszonya a színészekkel és az operatőrrel olyan, mint egy férfi-nő viszony. És mindig a rendező a pasi. Még akkor is, ha egy női rendezőről van szó. Mindig a rendező a pasi, és a színész meg az operatőr a nő a kapcsolatban. Szóval, ülsz vele szemben az asztalnál, beszélgettek a filmről, és egyszerűen csak beleszeretsz. Akarod azt a nőt. Hát, most is így volt valahogy. Dumáltunk a filmről, és tudtam, hogy ez a fickó kell nekem. Beleszerettem.

Azt hallottam, hogy a kínai negyedben akar nyitni egy mozit. Ez igaz?
- Igen, ez egy régi vágyam. Régebben voltak olyan mozik a városban, ahol kínai nyelven lehetett filmeket nézni. Annak idején ezeket a baró hongkongi kung-fu filmeket vetítették, de mind bezárt. Tiszta röhej, hogy pont Hollywoodban, ahol a legtöbbet merítették ezekből a filmekből - ötleteket loptak el, átvettek egy csomó technikai megoldást, harcművészeket stb. - nincs egy mozi, ahol ezeket a filmeket eredeti nyelven megnézhetnéd. Nem üzleti megfontolásból akarom persze, ezen nekem semmi hasznom nem lenne. Sőt! De jó móka lenne!