"Az óceán felől fúj a szél" - gondolta Tarantino, mivelhogy poharán érezte a só ízét. A következő másodpercben azonban, amint a Red bull-whiskey elérte ízlelőbimbóit elfeledkezett elmés megállapításáról. Csak az elégedett mosoly maradt az arcán, amit a pálmakunyhónak álcázott bár pultjánál ülő, bikinis nő szolidan viszonzott is. Tarantino a barbadosi táj felé fordította tekintetét, és eszébe jutott, milyen jó, hogy egyedül sem unatkozik soha. De ahogy hátradőlt nagyon drága, fonott székében, kiesett fejéből ez a gondolat is, és újra belerévedt a hetvenes évekbeli filmek otthonos világába.

Az Index bizonyos okokból nem lehetett jelen ezen a barbadosi délutánon, de miután a rendező egy interjújában állította, a filmezéshez szüksége van az életből gyűjtött tapasztalatokra, bizonyosnak látszik: a Kill Bill ötlete csakis a fenti életkörülmények közt születhetett. Hogy máshogy tölthette volna Tarantino az utóbbi hat évet, hogy filmjébe kedves zsánerein kívül ezúttal egyetlen hús vér figurát, egyetlen valódi karaktert sem írt bele?

Mielőtt elszabadulnak az indulatok, fontos megjegyezni: pánikra azon rajongóknak sincs okuk, akik a finom műfajparódiák, a retro, az idősíkok váltogatása és a vicces vérengzés mellett szerették Tarantino szarkasztikus párbeszédeit és a zseniálisan megrajzolt hősöket is. A rendező ebbe a filmjébe ugyanis belezsúfolta B-filmek esszenciáját, mindazt, ami még videotékás korában elvarázsolta őt, és ami most addiktív hatással van nézőire is.

A moziból kifelé tartva tehát jeleneteket fognak mesélgetni még a szofisztikált filmbuzik is, feledve, hogy a Kill Bill nem csak a jellemrajzokat és a dialógusokat nélkülözi, de a történetet is.

Sok kung-fu semmiért

A nagy B-film lexikon egy leszámolás apropóján tárul fel. Uma Thurman az, aki bosszúálló Dorothyként végiggyalogol a Charlie angyalai epizódon, kung-fu filmen, krimin, wuxián és animén átvezető úton, hogy egyenként kivégezhesse egykori bandájának - a Deadly Viper Assasination Squad (DIVAS) - tagjait. Valójában viszont azért, hogy a rendező, mellékesen pedig a néző is tobzódhasson a disco-korszakban, a bravúros vágásokban, a töméntelen filmes utalásban és a komikusan durva akciójelenetekben.

A pergő ritmus, az eseményeket ironikusan kommentáló zene és a gegek tömege másfél óra után hihetővé teszi az amúgy álságos magyarázatot, miszerint a filmet nem a haszon miatt forgalmazzák két részben, hanem mert egyben túl sok lenne a nézőnek. Akit a gyártó nyilván nem szeretne indokolatlanul megterhelni.

A moziból még így is felfokozott hangulatban lépünk ki, ennek köszönhetően pedig csak később tűnik fel, hogy a Kill Billből egyetlen fontos alkotóelem azért hiányzott: az emberek közt beszerezhető tapasztalat, ami minden kikacsintás és póz ellenére olyan vérbő karaktereket teremt a vászonra, mint amilyen Vincent Vega vagy Jackie Brown volt. A Kill Bill persze még így is sziporkázó mestermunka, pedig nem Tarantino univerzumában, hanem csak a Disney Landjében vezetett körül.

Kill Bill
Színes feliratos amerikai akció-vígjáték, 90 perc, 2003

rendező: Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Robert Richardson
díszlettervező: Daniel Bradford
jelmeztervező: Kumiko Ogawa, Catherine Marie Thomas
zene: Ennio Morricone, Lars Ulrich, Tomoyasu Hotei
látványtervező: Yohei Taneda, David Wasco
vágó: Sally Menke

szereplők:
Uma Thurman
David Carradine
Daryl Hannah
Michael Madsen
Vivica A. Fox
Lucy Liu
Michael Jai White