Az extasy hatásai közt a szakkönyvek első helyen a hangulattól és körülményektől független, felhőtlen boldogságot említik, ami jókedv, élénk kommunikáció és sziporkázó ötletek formájában sül ki. A drognak egyéb tudati hatásai nincsenek, más kemikáliákkal ellentétben használóját nem taszítja mély gondolatok, világmegváltó tervek és szürreális hallucinációk közé. A Playboy egy interjújából tudható még, hogy Tarantino a Kill Bill forgatását extasy segítségével bonyolította le, mégpedig a kínai forgatáson vásárolt fajtából.

A rendező tapasztalatai szerint a világ legerősebb extasy-ját éppen Kínában gyártják, a téma kapcsán pedig elmondta, hogy kevés jobb dolog van annál, mint eufórikus állapotban megnézni a Nagy Falat. Nem beszélt viszont arról, hogy a szer hogyan hatott a filmjére, és ez nem is baj, mert akkor minek vennénk rá jegyet?

A Kill Bill ugyanis pont ennek a könnyed eksztázisnak a terméke, ami persze irigylésre méltó hatás, ha figyelembe vesszük, hogy másokból ugyanez a dolog egész éjszakás táncot, esetleg még egy diszkóbalesetet tud kihozni.

Kill Bill a világ körül

A Kill Bill második részében se keressünk tehát választ a lét alapvető kérdéseire, és a művészi útkeresés fetisizálói se ezt a programot javasolják a pultnál álló jó csajnak/helyes pasinak. A szélsőséges felhasználási területeket leszámítva azonban a film olyan biztosan működik, mint egy szamuráj kard. Pontos, éles, csillogó - milyen jó hasonlat is ez ide.

Válaszul az örök fanyalgóknak, akik szerint a második részt már nem is érdemes megnézni, hiszen egy utólag kettévágott, a címből előre sejthető végeredménnyel záruló filmről van szó, elmondanánk: a vágás ilyen esetekben nem ollóval történik, olyan módon, hogy a végén két, egyenlő hosszúságú filmszalagot kapjunk.

Tarantino egyébként pedig nem is két filmet csinált, hanem legalább négyet, az egyik párat direkt az ázsiai rajongók ízlése szerint vágva. A leforgatott nyersanyagból pedig természetesen egyedi hangvételűvé tudta tenni a nyugatra szánt második részt is.

Csak ne a gyerek előtt

Az előzővel szemben a végső leszámolás körül bonyolódó történetben nem a durva jelenetek, a látványos akciók és a viccesen fröcskölő vér dominálnak. Van persze szemgolyókitépés, nyílt seb és barnás köpedék. Tombol a hetvenes évek-retro is. A jól koreografált összecsapások helyett azonban inkább az olyan epizódok határozzák meg a filmet, mint a zseniális kungfufilm-paródia, kifakult technicolor színek közepette repkedő, hatalmas szemöldökű, ősz kínai mesterrel. Vagy az áldozat szemszögéből végigkísért élvetemetéses rész.

A toleranciaküszöb emelkedése miatt a Kill Bill 2 valószínűleg mégis az akció és negédes érzelmek sajátos elegye révén kerül majd be a filmtörténetbe. Az első rész nyitójelenetéből ismert szituáció, amelyben a véres leszámolás a betoppanó gyerek hatására időnként kedélyes heherészésbe csap át, a film meghatározó eleme lesz. Nosztalgikus mondatok és comblövés, terhességi teszt és pisztolypárbaj, szerelem és az öt halálos csapás olvadnak harmóniába.

Ha eltekintünk attól, hogy a karakterek körülbelül annyira plasztikusak, mint Miki egér, akkor a Kill Billt igazán eredeti alkotásként kell számon tartani. És miért is ne tekintenénk el, ha óriásira tágult pupillákkal maga Tarantino is hangsúlyozza: ez nem a valóság, hanem film.