A műfajok persze állandóan változnak. A dolgok színét és fonákját manapság sokkal rafináltabban jelenítik meg a film különleges effektusai, mint korábban. Sokkolóbbak a rémisztgetések, egyre morbidabbak a humor színei. A klasszikus séma szintén fellazult. Több rendező freudi mélységekbe száll alá, mások sci-fi-káprázatokban tombolják ki magukat, gyakoriak a kommersz kalandfilm- és krimikölcsönzések. Elég messzire kerültünk attól az időtől, amikor a Drakula-kreatúrák a dramaturgia konzervatív szabályai szerint indultak ámokfutó bevetésre, hogy iszonyatos metszőfogaikat jó puha női nyakakba mélyesszék.
Már a horror (és paródiája) sem a régi. "Átigazítják" őket, mondhatnánk a divatos kifejezést használva. Ezen a héten vadonatúj változat jutott el hozzánk. Az Alkonyattól pirkadatig című őrületet a Hollywoodban diadalmasan nyomuló Robert Rodriguez és a már csillagok közé emelkedett Quentin Tarantino jegyzi: előbbi a rendező, utóbbi a forgatókönyvíró és az egyik főszerep alakítója. A történet kőkemény thrillert ígér. Ketten beszélgetnek egy út menti bodegában: az eladó és a vendég. Vészterhes a levegő, érezni, hogy itt pillanatok múlva megszólalnak a fegyverek. S csakugyan: az alkalmas pillanatban előbújnak rejtekhelyükről a körözött gengszterek, kezdődik az előadás. Az expozíció Al Capone-szerű izgalmakat sejtet. A folytatás hangulatai sem mások. A banditapáros (gyilkosságsorozat terheli a lelküket) túszul ejt egy csonka családot: az exlelkész Fullert és két tinédzser gyermekét, hogy Mexikóba kocsikázzanak velük. Ott várja őket legutóbbi zsákmányuk bizonyos hányadának leadása fejében a menedék. Óriási feszültségek közepette sikerül átslisszanniuk a határon. Elébük tárul a csiricsáré Titty Twister, ahol diszkont áron lehet cicákat simogatni, és a realista "előjáték" után megkezdődik a második film. Ez már nem akciódús krimi, hanem vad show ordenáré közönségességgel, olcsó erotikával, sokvödörnyi vérrel, belek folyamatos kiontásával, vidáman meghitt gyilkolászással, alkalmi feltámadásokkal fűszerezetten. Az ifjabbik Gecko testvér a matador, de mindenki beszáll az adok-kapok játékba, amelynek az a bájos pikantériája, hogy a vámpírok vámpírrá avatják ellenfeleiket. Csatatér az egész csehó, gyanús alakok surrannak elő a sötétből, akik élvezettel tépik-cibálják-nyúzzák áldozataikat. Buja táncritmusban működik a mészárszék. Megjelennek a denevérek. Előkerül a kereszt, a megváltás ígérete. A törzsvendégek és az Amerikából érkezettek egyaránt lankadatlanok. Légyként hullanak tiszták és "megjelöltek". Mi tagadás, eléggé öncélú és túldimenzionált az öldöklés, főleg a befejező jelentekben, de a látvány kábító.
Robert Rodriguez munkája - mit szépítgessük? - olcsó regény, amelyet azonban az esztétikum rétegeibe emel a könnyed irónia. A ponyvamotívumok szórakoztatók, mert a szerzők - miközben ránk kacsintanak - majd összeesnek a röhögéstől. Az egyhangúságot variálják: a vámpírlegenda szőttesét hímezik. Közben önkényesen idézgetnek innen-onnan. Megcsipkedik a filmeket és a filmeseket. Közéleti utalásaik haloványabbak, de hát nem kérhetjük számon tőlük Amerika lelkiismeretét. Az Alkonyattól pirkadatig - George Clooney kabinetalakításával: akik még nem ismerik, jegyezzék meg a nevét, ő lesz a jövő egyik nagy sztárja - inkább elvarázsolt parki rémület, amelyen felszabadultan lehet hahotázni. Viszolyogni is, kinek mihez van gusztusa. Ezzel együtt - vagy ennek ellenére - vegyük komolyan azt a filmet, mely nem veszi komolyan önmagát.