Annyi krimit és akciófilmet gyártanak évente, mint a dögvész. Nemcsak a Dunát, de gyakorlatilag bármelyik folyót el lehetne velük rekeszteni, és nemcsak keresztben, de még hosszában is. Csakhogy ezek közül csak kevés nézhető, és alig néhány igazán jó. Ezek viszont már elkészülésükkor is klasszikusnak számítanak. A Kutyaszorítóban-t azonban nem fedezték fel rögtön, leszámítva azt a kevés ínyencet, akik már bemutatásakor felismerték, hogy milyen gyöngyszemről van szó. Az igazi elismerés csak egy másik filmmel együtt érkezett meg, hiszen a rendező, vagyis Quentin Tarantino csak a Ponyvaregény-nyel lett híres - de akkor nagyon. Pedig Tarantino semmi mást nem tett, mint fogott egy rakás jól bevált filmes fordulatot, régi, többnyire már elfeledett krimikből, ellesett pár elegáns fordulatot a távol-keleti akciófilmekből, az egészhez pedig írt néhány frappáns párbeszédet. Ehhez persze kellett némi mozis műveltség, de ebben nem volt hiány, hiszen Quentin egy videótékában dolgozott, mielőtt forgatókönyveket kezdett írni, és minden kazettát megnézett, ami csak a kezébe került. Ami tetszett neki, azt később felhasználta, még akkor is, ha maga az eredeti mű nem ért sokat, de volt benne néhány használható gondolat. És ez így valóban nem lopás, hanem egyszerűen jó szemről és stílusérzékről tanúskodik.

Bankrablásos filmet már rengeteget készítettek. Olyat is, amiben a tökéletes terv érdekében egyik bűnöző sem ismeri a másikat. Számtalan beépített rendőrös darabot is láthatott a kedves néző, ha szorgalmasan járt moziba - vagy a videotékába. Ezek az elemek pedig most mind együtt szerepelnek, mivel a pusztán színekről elnevezett bankrablók egy gyémántüzletet akarnak kirabolni, majd a félresikerült akció után az életben maradottak azt próbálják meg kitalálni, hogy melyikük lehetett az, aki elárulta a társait. Az egész persze nem ilyen egyszerű, hiszen az ide-oda ugráló időszerkezettel együtt folyamatosan változnak a helyszínek és a szereplők is. Mr. White (Harvey Keitel) és a sebesült Mr. Orange (Tim Roth) együtt menekülnek a rendőrök elől, és együtt érkeznek meg abba a raktárba, ahol a többiekkel kéne találkozniuk. Mr. Blonde (Michael Madsen) is ide érkezik: ő hozza meg a hírt, hogy spicli van köztük. Van nála egy túsz is, sebesült rendőr, aki szintén tudja, hogy kiről van szó, de nem árulja el. A következő érkező a kissé rigolyás Mr. Pink (Steve Buscemi), majd befut a nagyfőnök fia is, Nice Guy Eddie (Chris Penn), aki aztán jól elrendezi a dolgokat - legalább is egy darabig úgy tűnik. Minden egyes új érkezővel teljesen megváltozik a felállás, és egyre erőszakosabbá és véresebbé válik a film. A végére aztán gyakorlatilag senki sem marad talpon.

Azonban újra hangsúlyoznunk kell, hogy nem az önmagában kissé klisészerű történet a fontos. Igaz, hogy az egyes fordulatok helyenként lélegzetelállítóak, de a szerkezet és a "sakkjáték" az egyes szereplőkkel a legnagyobb újítás. Filmtörténeti klasszikusnak számít például a nyitójelenet, amelyben a nyolc rosszarcú gengszter egy étteremben reggelizve Madonna Like a virgin című számát elemzi ki - természetesen nem a legirodalmibb nyelvezettel, de a gengszterek már csak így beszélnek. Azóta mindenki ezt utánozza, és a legtöbb hasonló filmben a rendező igyekszik roppant életszagú dialógusokat adni a szereplők szájába, többnyire nagyon hiteltelenül. Az életszagúság csak egy dolog, a másik újdonság a szereplők jelleme, amit tovább bonyolít az a tény is, hogy egyikük sem ismeri a másikat. Michael Madsen élete legjobb és leghátborzongatóbb alakítását nyújtja M. Blonde-ként, Harvey Keitel pedig most is zseniális, mint mindig. Állítólag ő segített a kezdő Tarantinónak összeszedni a színészeket. Az azóta sajnos csak ritkán szereplő Tim Roth haslövése ellenére is meglepően energikus, Steve Buscemi pedig most is hozza a nyávogós idegbeteg szerepét, amiért úgy szeretjük őt. Ráadásul Tarantino is feltűnik mint Mr.Brown.

Különc filmes csemege a videót nézve kiemelni azokat a részeket, amik szó szerint ismétlődnek a Ponyvaregény-ben. És persze a filmzene is jellegzetesen Tarantino-s, a fényképezés pedig ugyanolyan profi, mint Quentin bármelyik más munkájában - amikből egyenlőre nincs túl sok. Aggódunk is, hogy mit csinálhat most egyik kedvenc rendezőnk azon kívül, hogy egy sapkákat gyártó céget reklámoz. Állítólag legközelebb egy igazi háborús filmmel fog jelentkezni - alig várjuk!