Bárkinek bármi is a kedvence ebből az időszakból, ha meg kell neveznünk a kilencvenes évek legfontosabb, legnagyobb hatású filmjét, az mindenképpen a Ponyvaregény. Quentin Tarantino klasszikusában minden megvan, ami a sikerhez kell: fantasztikusan kidolgozott történet, ügyes szerkezet, sziporkázó párbeszédek, nagy sztárok, izgalom, fegyverropogás, szép nők és véres hullák. Ráadásul mindez olyan stílusérzékkel és eleganciával van elegyítve és tálalva, amire kevés példa van az egyetemes filmművészetben. Mindezt anélkül állíthatjuk, hogy komoly túlzásokba esnénk! Nagy kár, hogy maga Tarantino is ezt gondolta, és a nagy siker után jócskán elbízta magát: a vitatható színvonalú Jackie Brown után gyakorlatilag semmit nem csinált, leszámítva egy sportmárka reklámozását. Tényleg nagy kár, de ezért ne írjuk le őt teljesen, hiszen - ha lassan is - már formálódnak az új Tarantino-film körvonalai. Kill Bill lesz a címe, Uma Thurman a sztárja és elég egyszerű a története.
Valószínűleg nem sok embernek kell részletesen elmesélni a Ponyvaregény tartalmát, pedig csavaros dologról van szó. Adott ugyebár három nagy "fejezet": a "Vincent Vega és Marsellus Wallace felesége", aztán az "Aranyóra", végül a "Bonnie-helyzet". A szereplők közt ott van a két laza bérgyilkos (John Travolta, Samuel L. Jackson), Butch, a bokszoló (Bruce Willis), aki át akarja rázni a nagyfőnököt, Marsellus Wallace-t (Ving Rhames), akinek van egy táncos kedvű felesége, Mia (Uma Thurman), plusz van két elfuserált rabló (Tim Roth, Amanda Plummer), akik egy étkezdét készülnek kirabolni. Azt azonban nehéz lenne megmondani, hogy melyik résznek ki a főszereplője. Eleve annyi jó színészt és nagy nevet láthatunk, hogy mindenkit ki sem tudtunk írni a Szereplők címszó alá. Az egyes fejezetek metszik egymást, így mindenki feltűnik mindenhol, csakhogy mindig egészen más súllyal és más funkcióval. Így lehet az, hogy a film abszolút sztárjaként emlegetett Travolta egyszer nagydumás bérgyilkos, máskor a főnök feleségét kísérgető rongyláb király, megint máskor pedig csak besétál Bruce Willis jelenetébe, mint egy jelentéktelen mellékszereplő, hogy aztán jól le is puffantsák. Mindezt tovább bonyolítja az a tény, hogy Tarantino, aki magára is osztott egy kisebb, de jelentős szerepet, jócskán megcsavarta az idősíkokat, aminek köszönhetően az eleje lesz a vége. Az is megesik, hogy az egyszer már kinyírt figurák - pl. Travolta - visszatérnek egy jelenet erejéig. Ehhez persze kell is a majd' két és fél órás játékidő, de - ahogy ez az igazán jó filmeknél lenni szokott - itt az ember egy percre sem unatkozik.

A nagy siker persze mindig irigységet szül: Tarantino is sok támadásnak volt kitéve a Ponyvaregény miatt. Sokan kifogásolták az erőszak túlzott kihangsúlyozását, és leginkább azt, hogy ezt rendre olyan körülmények között teszi a rendező, amely azt sugallja, hogy tulajdonképpen bagatell dolog kinyírni egy embert. Van ebben némi igazság, csakhogy messze nem Tarantino az első filmes, aki ezt teszi, másrészt viszont a film egészét nézve viszonylag kevés az erőszak, sokkal több a duma. A rendező másik kifogásolható pontja a "lenyúlás". Az egykor videósként dolgozgató Quentin ugyanis elképesztő filmes műveltséggel rendelkezik: a művészfilmeket és a nagy klasszikusokat is ismeri. Annak is van haszna, ha az ember sok rossz, vagy közepes filmet néz meg, és még így is lát bennük fantáziát, adott esetben pedig fel is használja azt a keveset, amiben annak idején valamilyen jó elemet látott. Ezt lehet lopásnak, plagizálásnak, lenyúlásnak tekinteni, de egy kicsit pozitív hozzáállással ugyanez már tiszteletadás, ügyes barkácsolás vagy akár recycling is.
A rendező azonban nem másoktól, hanem önmagától kölcsönzött, hiszen aki ismeri korábbi munkáit, az emlékezhet rá, hogy hány szituáció vagy párbeszéd jelent már meg akár első filmjében, a Kutyaszorítóban-ban, akár a Tiszta románc-ban, amit forgatókönyvíróként jegyzett. De ugyebár ez már az ő dolga, hiszen a néző annak örül, amit a vásznon/képernyőn lát, és nem annak, amit utána belemagyaráznak.