Szemtelenül eredeti film a Ponyvaregény, az bizonyos. Quentin Tarantino azonnal ki is vívta vele az ügyeletes zseni címet (1994, Cannes: Arany Pálma), mert egyszerűen félretolta az úgynevezett Hollywood-formulát. Ő arra játszik, hogy a közönség hócipője már tele van a látványőrületekkel, gépemberekkel, zombikkal és vadállati gyilkolásokkal. És az egész Hollywood-formulával. Ő epizódokat mutat be, látszólag egymástól függetlenül, csak a film végére érnek össze az elemek. Ráadásul történeteiben a poénok kibicsaklanak, a figurák olykor abszurd nyelven szövegelnek, a hagyományos krimifordulatokból pedig többnyire burleszk lesz, amit azonban komolyan kell venni, mert a miliő autentikus: az alvilágban vagyunk. Bár három-négy hulla itt is akad, még sincs horror, mert lassan rájövünk, hogy ezúttal az agyonkoptatott krimi műfaj paródiáját látjuk.
Emellett Tarantino franciás mesetrükkökkel dolgozik: időben össze-vissza kalandozunk, az egyszer már lelőtt főszereplő (John Travolta) a zárójelenetben visszatér, mert az indító epizódot itt kell befejeznie. (Különben is a film tele van filmtörténeti idézettel - Godard mestertől, Melville-től, meg Altmantól -, tisztelgés az egykori nagymenők előtt: ők még tudták, mitől döglik a légy...) Az első epizódban egy pár elhatározza, hogy kifosztja a nyomoronc kávézót valahol Los Angelesben: elő a stukkert és - snitt. Mert jön a következő epizód, ahol Travoltának a gengszterfőnök feleségét kell szórakozni vinnie. Ciki ügy, mert elődjét - udvarlás gyanúja miatt - a nagyfőnök kidobatta a negyedik emeletről. A kis nő (Uma Thurman) viszont szórakozni akar, Travolta meg rémülten farolna ki a szituból. De nem lehet, mert a nő belövi magát, de elpuskázza a heroinadagot, és halálán van. Egy óriásfecskendővel életre gerjesztik, aztán úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna.
Újabb epizód: a nagyfőnök rábeszéli Bruce Willist (profi bokszban vagyunk), hogy veszítse el a mérkőzést, szép pénzt fizet érte. Minden OK. Aztán már csak azt látjuk, hogy Willis kiugrik az ablakon - halálra knock outolta ellenfelét, és most menekülnie kell a nagyfőnök gorillái elől. Más filmben a meccset is láthattuk volna, a fogadó őrjöngését, a halálos ökölcsapást meg mindent. Tarantino inkább azzal szórakozik, hogy Willis ugyan cselesen meglép a pénzzel, de egy piros lámpánál - véletlen is van a világon! - pont a nagyfőnökbe ütközik. Egy elszúrt gázolási kísérlet után lődöznek egymásra, aztán véresen és sántikálva beesnek egy zenebutikba - ahol azonban előkerül egy mordály, és a nagyfőnököt leviszik a pincébe. Willis meg akarja menteni, kisül, hogy ott lenn egy homokos rendőr dolgozik rajta. (Az epizódok így érnek össze...)
Bocs, hogy belemesélek a történetbe, de ezt a fajta narratívát nem igen lehet másképp érzékeltetni. Itt mindennek dupla feneke van, olyan szövegeket nyomnak, mintha egy Ionesco-darabban lennénk, és az a legfurább, hogy nem tudjuk, hogy kell viselkedni: most nevessünk vagy bosszankodjunk (nagyon csúnyán beszélnek ám!), vagy a világra panaszkodjunk, amiben a jóisten megállítja a golyókat a levegőben...
A ponyvaregény végén ismét a kávézóban vagyunk - mintha addig nem is múlt volna el egy-két nap -, a párocska éppen begyűjti a pénztárcákat. Csakhogy Travolta és fekete partnere épp ott reggeliznek. Már áll a balhé, mindenki a földön, a fekete azonban úgy gondolja, neki megjelent a jóisten, elég volt a gyilkolásból, most már megtér: a hadonászó pancsertől elveszi a fegyvert, és még pár százast is ad neki - csak menjenek a fenébe.
Aztán ők is megtörlik a kezüket (a mézes-lekváros sütemény nagyon ragacsos), és szépen kisétálnak - a kávézóból is, meg a buliból is.
És még valami. Azért vér itt is folyik, csakhogy a gyilkosságoknak nincs motívuma, a fiúk amúgy passzióból lőnek, vagy véletlenül sül el a pisztoly: action gratuite - André Gide köszöni, hogy valaki még emlékszik rá.